Legújabb cikkek

Direkt mennek tönkre a menő cuccok?

Közzétéve: Dec 1, 2012 by admin Filed under: Tudomány
Gonosz összeesküvés rángatja dróton a fogyasztói társadalmakba született embereket vagy száz éve - ezt vallják azok, akik a tervezett elavulásról beszélnek. Eszerint a folyamatos profit és a termelés pörgetése érdekében a gyártók direkt nem tartós árucikkeket terveznek és árulnak. Tényleg chipet építenek a nyomtatókba, amitől azok tönkremennek? Miért nem lehet megszerelni a bedöglött iPodot? Csődbe mennének a nejlonharisnya-gyártók, ha nem szaladna fel a szem a harisnyákon? Mit tanít a mának a száztíz éves villanykörte?

Nemrég ünnepelte a száztizedik születésnapját a kaliforniai Livermore tűzoltóállomásán egy villanykörte. A világhíres körtét valamikor 1895-ben gyártották, 1901-ben csavarták be a helyére, és még mindig ég.
Webkamerát üzemeltek be, hogy mindenki nézhesse, ahogy világít. A villanykörte viszont még a webkamerát is túlélte, mert amit először szereltek fel mellé, már tönkrement, és ki kellett cserélni.

Ez a kedvenc példája azoknak, akiket érdekel a tervezett elavulásnak nevezett jelenség - vagy elmélet -, és ezzel kezdődik az a dokumentumfilm is, ami a tervezett elavulásról szól. A 2010-ben készült filmet ( itt megnézheti ) csütörtökön mutatták be Budapesten a Francia Intézetben. A tervezett elavulás elmélet hívei szerint a jelenség lényege, hogy a nagy használati cikk-gyártók az eladásaik növelése érdekében különféle eszközökkel arra törekednek, hogy a termékeik kevéssé legyenek tartósak - ezért vagy eleve úgy hozzák létre őket, hogy bizonyos idő után tönkremenjenek, és javíthatatlanná váljanak, vagy pedig a design és a marketing eszközével tegyék divatjamúlttá minél előbb azokat, hogy a fogyasztók újabbat akarjanak helyette vásárolni.

A villanykörte-összeesküvés című film fő állítása, hogy a tervezett elavulás az 1920-as évek óta határozza meg az életünket, a gyártók ugyanis ekkor kezdték el szándékosan lerövidíteni a termékek élettartamát.  Legalábbis ebből az időből származik az első látványos példája ennek, mert ekkor alakult meg a Phoebus-kartell. A világ akkori nagy villanykörte-gyártói, mint az Osram, a Philips, a General Electric, elhatározták, hogy a saját profitjuk érdekében átalakítják a villanykörte-piacot. Egyrészt érdekszférákra osztották fel maguk között a világpiacot, másrészt megállapodtak, hogy ettől kezdve egyikük sem gyárt olyan izzókat, amelyek 1000 óránál tovább képesek égni. A film szerint akkoriban 2500 órát bíró villanykörték is voltak, de a gyártóknak szükségük volt rá, hogy a fogyasztók minél gyakrabban új körtéket vegyenek. A kartellről és belső szabályairól ma azért lehet tudni, mert dokumentálták: külön bizottság tesztelte például a cégek villanykörtéit, és ha azok jóval tovább égtek, mint 1000 óra, akkor a gyártónak még büntetést is kellett fizetnie. A rendszer a második világháborúig működött.

Elromolhat vagy csak divatjamúlttá válhat: elavul

Nem kell a harisnyának az autót is elbírnia
Egy másik régebbi példát is hoz a film: a negyvenes években a francia Dupont cég által kifejlesztett nejlonharisnyát. Az új találmányt először a tartóssága miatt reklámozták, mert rendkívül strapabíró volt, és annyira erős, hogy autókat is lehetett vele vontatni. Az új harisnyát viszont a nőknek nem kellett túl gyakran cserélniük, ezért a cég visszaküldte a tervezőit az asztalhoz, de már azzal a feladattal, hogy gyengébb szálra van szükség.

Az újabb esetek közül pedig az iPod első változatai miatt az Apple-t beperelő fogyasztókat mutatja be. A Westley vs. Apple ügyben az iPod-tulajdonosok azt bizonyították be, hogy a szerkezetekben nem cserélhető az akkumulátor, amely viszont csak 18 hónapig működik, utána tönkremegy. Az Apple 2003-ban végül kompenzációt ajánlott az őt perlőknek.

A dokumentumfilm végigköveti egy Marcos nevű fiú esetét is, akinek elromlik a nyomtatója. Három szakboltba is elmegy, ahol lényegében ugyanazt tanácsolják neki: vegyen egy újat, mert már 39 euróért is lehet kapni új nyomtatót, míg a javíttatás 110-120 euróba kerülne. Marcos nem hagyja annyiban, kutatni kezd az interneten. Rájön, hogy a nyomtatójába beépítettek egy olyan chipet, amely eltárolja a kinyomtatott lapok számát. Amikor ez elér egy beállított értéket, a chip egyszerűen blokkolja a nyomtató működését. Marcos tovább kutakodik a neten, majd letölt egy orosz freeware-t, amelynek segítségével le lehet nullázni a számlálót. A nyomtatás abban a pillanatban újraindul.

Mindig a kicsit jobb és kicsit újabb kell
A tervezett elavulás azonban nem csak azt jelentheti, hogy a gyártók utasítják a tervezőiket, hogy valamilyen trükkel oldják meg, hogy a termékeik mielőbb helyrehozhatatlanul elromoljanak. Inkább egy üzleti stratégiát jelöl: magát a fogalmat is egy Brooks Stevens nevű ipari designerhez kötik. Stevens az ötvenes években új autók tervezésére szakosodott. A New York Times technológiai blogja szerint apró változtatásokkal akkoriban minden évben kicsit újabb autók jelentek meg, amelyek miatt a korábbiak divatjamúlttá váltak. Úgyhogy az amerikaiak közül nagyon sokan hajlandóak voltak lecserélni az 1955-ös évjáratú Cadillacjüket egy 1956-osra, mert az egy kicsit jobban nézett ki. Később ugyanezt tették az 1957-essel, az 158-assal és így tovább. Stevens abban hitt, hogy a kicsit megváltoztatott dizájnú és kicsit feljavított modelleket mindig el lehet adni.

Ez a szemlélet és stratégia, írja a New York Times bloggere, azóta is jellemző az autóiparra, de ugyanezt a technikát vette át és alkalmazza nagyon sikeresen azóta több más iparág. Sok fogyasztó fél attól, hogy ha nincs a birtokában mindig a legújabb verziójú okostelefon, szoftver, zenelejátszó, számítógép, okostévé, akkor lemarad a többiektől, akik viszont lépést tartanak. A fogyasztást, a gyorsabb cserét ösztönzi az is, hogy a termékek nehezen vagy drágán javíthatók, vagy nem kompatibilisek más, később megjelent eszközökkel. A gyártók és a fejlesztők pontosan kiszámítják az új termékeik életciklusát (product life cycle), és emiatt azt is tudják, hogyan kell időzíteniük az új termékeik bevezetését a piacra. Az egész lényege - ez egy Giles Slade nevű, a témáról könyvet író társdalomkritikus gondolata -, hogy a fogyasztóba különféle eszközökkel beplántálják a folyamatos vágyat "valami kicsit újabbra, kicsit jobbra, és kicsit korábban, mint ahogy szükséges".

Elavulás nélkül nincs fejlődés
A brit Lincoln egyetemen tanító Neil Maycroft tanulmánya szerint a tervezett elavulásról azért nehéz beszélni, mert mindenkinek, aki vásárol, vannak ehhez köthető benyomásai, de a témáról nagyon kevés igazi vita folyik. A fogyasztókban nagyon régi reflex a gyártók és árusok portékáival szembeni gyanakvás, és már a múlt század elején is számtalanszor felsóhajtottak az emberek, akik úgy érezték, valaha régen még minden áru tartós volt, most pedig gyorsan tönkremegy. Az is tény, hogy a tervezett elavulás jelenségéhez sorolható maga a divat is, ami viszont a huszadik századnál jóval idősebb. "A ruhadivat változása a kereskedelem nagy segítője, hiszen szükségessé teszi új ruha vásárlását, mielőtt a régit elhordták. Ez a kereskedelem lényege és élete" - idéz Maycroft egy kereskedő 1690-es elmélkedéséből.

A keletkező rengeteg e-szemét sokszor a világ szegényebbik felén landol

Az oktató szerint ma is kevés a tervezett elavulásról szóló kutatás, inkább csak "anekdotázni" lehet róla, különféle példákat sorolva. A villanykörte-összeesküvés is ezt teszi, az nem derül ki belőle, hogy a tervezett elavulás legradikálisabb formája - tehát, hogy szándékosan úgy tervezik meg a terméket, hogy gyorsan tönkremenjen - mennyire elterjedt. Az nyilvánvaló, hogy a cégek nem teszik ki az ablakba, ha ilyen technikákat alkalmaznak. 1959-ben a Volkswagen ezt a reklámszöveget használta: "Mi nem hiszünk a tervezett elavulásban. Nem alakítunk át egy kocsit pusztán a változás kedvéért."

Maycroft szerint sokkal élénkebb és nyíltabb vita folyt a témáról az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, miután Vance Packard újságíró és társadalomkritikus több nagy sikert elért könyvben is bírálta a tervezett elavulást, és támadta a köré épülő marketing stratégiákat. Válaszul visszavágtak az iparágak képiselői, az ipari tervezők, a gyártók és a reklámozók is. Voltak, akik azzal érveltek, hogy a tervezett elavulás nagyon jó eszköz az ellen, ami a kapitalizmust jellemzi: hogy időről időre krónikus depresszióba kerül. "Az ilyen technikák nagy lökést adnak a bevételeknek és a foglalkoztatottságnak" - mondták. Akkoriban nyíltan vállalták a tervezett elavulás bizonyos technikáinak alkalmazását a cégek, amelyet gazdasági okokkal magyaráztak. Maycroft szerint senki nem próbálta tagadni az ilyen stratégia eladásokra és profitra gyakorolt jótékony hatását.

Ezt azonban nem egyszerűen a markukat dörzsölő, profitra éhes designerek és gyártók irányítják: Maycroft szerint a rendszer logikájából is következik az elavulás. Ha a kapitalizmus olyan történelmi erő - írja -, amely a fejlődést azzal segíti, hogy mindig a megújulás felé fordul, akkor szükségszerűen elavulttá teszi azt, ami régebbi. Abból pedig, ami tönkremegy, vagy kimegy a divatból, szemét lesz. A verseny ugyanakkor korlátozza a túl nagy kilengéseket: ha túl tartós egy termék, akkor a gyártó nem tud eleget eladni belőle, de ha túl gyorsan tönkremegy, akkor a fogyaszók másikat választanak helyette.

A tanulmányában Maycroft azt is megjegyzi, hogy manapság a korábban alkalmazott trükkök egy részétől már törvények védik a fogyasztókat. Egyes termékek garanciaideje növekszik. Fontos szempont lett a tartósság hátterében a környezetvédelem is. A tervezett elavulás szerinte már régóta egyre kevésbé jelenik meg a termékekbe beépítve: inkább a design irányába tolódott el. Maycroft szerint sok gyártó érvelt azzal az elmúlt évtizedekben, amikor a tervezett elavulásról folyt a vita, hogy a divat változásának követése az emberek belső igénye is, akik mindig valami újra vágynak. Az pedig a saját döntésük, hogy akarják-e követni a divatot, vagy nem.

A szocializmusban nem volt tervezett elavulás?
Magyarországon a tervezett elavulás témájával nem sokan foglalkoznak, az [origo] néhány érintettet kérdezett róla. Fülöp Zsuzsanna, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság szóvivője például azt mondta, a jelenség nem újkeletű, és közismert, mégsem szoktak ilyen jellegű panasszal fordulni hozzájuk. A hatóság ugyanis csak érintőlegesen foglalkozik ezzel a területtel: a törvény azt írja elő, hogy a termékekre egy vagy két éves garanciát kell vállalni, nekik pedig az a dolguk, hogy ezt ellenőrizzék és betartassák. "A gyártási folyamatba nincs beleszólásunk" - tette hozzá.

Knezsik István, az Autós Nagykoalíció elnöke pedig azt mondta: az autóiparra szerinte ez nem jellemző, ráadásul mostanában éppen az a jellemző, hogy a gyárak egyre hosszabb garanciaidőt vállalnak, hogy növeljék a termékeik iránti bizalmat. Azt elismerte, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még jóval tartósabbak voltak a kocsik, de ez inkább annak köszönhető, hogy azokban még nem volt annyiféle és olan bonyolult elektronika, mint manapság. A kocsikba épített informatika, a szoftverek eleve gyorsan elavulnak - jegyezte meg.

A Budapesti Műszaki Egyetem Gép- és Terméktervezés Tanszékének vezető-helyettese, Horák Péter szerint az egyetemen a hallgatóikat nem tanítják arra, hogyan kell kifejezetten kevésbé tartós termékeket tervezni. De tény, hogy a termékek ilyenek, és látjuk, érzékeljük a változás például az előző rendszerben gyártott cikkek tartósságához képest - tette hozzá. (A villanykörte-összeesküvés című film állítása szerint a vasfüggönyön túli, nem kapitalista rendszernek nem volt része a tervezett elavulás, a gyártás ott kifejezetten ellenkező céllal működött.)

A docens szerint az, hogy a termékek ma kevésbé tartósak, nem annak köszönhető, hogy kifejezetten ez lenne a terméktervezők feladata. A jelenség hátterében inkább az állhat, hogy a költségek visszafogása érdekében olcsóbb alkatrészeket, alapanyagokat kell használniuk, emiatt rövidül le a termékek élettartama. "A nyomtatók sokkal rosszabbak, mint régen, ez tény, de azt is meg kell nézni, hogy mennyivel kevesebb lett az áruk, és ehhez milyen alapanyagok felhasználására van szükég" - fogalmazott. A költségcsökkentés érdekében szerinte általában szempont ma már, hogy a termék minél gyorsabban, egyszerűbben, és így olcsóbban összeszerelhető legyen. Ezt minél kevesebb csavarral lehet megoldani, sokkal gyakoribbak a műanyag, bepattanó fülek. Ezek viszont eltörnek, ha szétszerelik őket. Vagyis a termékek olcsók lesznek, de nem lehet őket javítani. Kérdésünkre azt mondta, valóban igaz, hogy a termékek kialakításakor ma nem az a feladat, hogy minél könnyebben javíthatók legyenek. Ha ez lenne a cél, akkor úgy terveznék meg őket - mondta Horák Péter.
forrás: origo.hu
Page 2 of 2